tegnap valahogy mindegyikük olyan elkeseredett, szomorkás és csendes volt odabent, hogy nem győztem mesélni és beszélni nekik

elmeséltem a tüntetést, részletesen tudni akarták, vicceskedtem Gy. nénivel,de félig-meddig komolyan is gondoltam, amit mondtam,

Gy. néni ugyanis elmesélte, hogy a háziorvosa, aki kezeli 40 éve, mióta nálunk van ( és annak bizony már legalább két éve) minden héten meglátogatja a kórházban, és hogy ma is itt volt. Sármos férfi az orvos, nála tíz évvel fiatalabb, nagyon kedvelik egymást. - mondta Gy. néni, - és jaj, de nem szabad megöregedni, - folytatta a zuhany alatt, - merthogy ő milyen szép volt annak idején, most pedig már hogy néz ki. Most is nagyon szép, de tényleg! - ezt meg is mondtam neki. És felvilágosítottam róla, hogy ilyet egyetlen háziorvos nem tesz, mármint hogy minden áldott héten meglátogatja a betegét, visz neki süteményt, meg minden... talán a férfi szerelmes belé... Belepirult, ne butáskodjak már, ő mindjárt kilencven éves. Mondtam neki, na és? csak próbálja ki, mosolyogjon egy kicsit másként legközelebb a férfire és adjon neki valami jelt :) Tovább pirult, nevetgélt és sopánkodott, hogy milyen vagyok már, miket gondolok! De azért ma délelőtt, amikor szépen csinosan felöltözött, ahogy szokott, kifestette magát és a nyakába kis selyemsálat kötött, kiment a folyosóra, hogy sétálgasson ott egy kicsit, és újra találkozott velem, élénken érdeklődött, hogy nem fogyott-e le egy, nem lett túl sovány az elmúlt időben? :)

Nelli lánya megint nem jön haza Brazíliából egy darabig. Csendesen álldogált, míg folyattam rá a vizet. Most még a szokásos mondatait sem mondta. Minden módon terelgettem valami jobb kedv felé, de nem ment. Végül megtörölgettem, ráadtam a hálóinget. - Na! szupernelli újra száguld! Mehetünk! - mondtam neki és megpaskoltam a pelenkás popóját. Akkor végre felnevetett. Hangosan. Pedig biztos, hogy nem ismeri a filmet. Ja, vele nevettem. Én meg azon, hogy fogalmam nincs, honnan jönnek ilyen mondatok...

Hát ez.

Szép szeles szombatunk van. A kutyák a tornácon felkergették a kakast és a tyúkokat a muskátlisládába, mert megdézsmálni készültek a kutyatápot. Mindenki őrültködik. 2012. faramuci év lesz. Már nem bánom. Jöjjön!

fáradt vagyok, és eltölt az iszony, magamtól iszonyodom, hogy tanulni soha, semmiből nem vagyok képes

a kertemet adtam neki, megint, az egészet, - minek kellett ez? és elmondani, hogy örökké szeretni fogom... Honnan vagyok biztos benne? De ha biztos vagyok is, akkor is miért kellett neki elmondanom? miért gondoltam, hogy ezzel jót teszek, vagy, hogy ez bármit is számít?

Miért kéne neki az a kert, aminek bármelyik fájáról szabadon ehet? soha nem kellett az az embernek...

egy öngyilkos isten képmása vagyok. egy önmagát tökéltesen kiszolgáltató, mindent odaadó, szeretetét reménytelenségbe futtató isten képmása

hogy is hívják azt a kütyüt? ami generálja a feszültségt, az áramot, az energiát?

hogy is hívják azt az áramlatot, ami átsöpri a szmogot az égen, ami eltakarítja az óceánból az olajfoltot, ami tavaszt hoz a tél helyett?

hogy is nevezik azt, akinek megtámaszkodnak, akin felkapaszkodnak a mélységből, akinek szavait és érzéseit kölcsönveszik, hogy lepasszolják másnak, mintha a sajátjuk volna, és így teremtesenek szerelmet és szenvedélyt?

jó lenne tudni a nevem. jó lenne tudni, hogy ki vagyok. csak ezért kérdezem.

nem bánom én, hogy nem vagyok más, mint egy indukciós áramkör, nyugati vagy passzátszél, vagy golf áramlat, létra, és költő, kurtizán, a jobbik fajtából, nem bánok semmit...

csak álmaimban hiszem azt, hogy jobb volna egy római tetőterasz az agip kút melleti piros lámpás kereszteződés helyett, vagy hogy a likőröspohárba töltött bor helyett ámíthatnék magamnak szép, törékenyfalú boroskelyhet, nem hiszem, hogy valóban szükségem lenne ilyesmire, vagy vágynám elfogadni ezeket, mindaddig, amíg úgy gondolkozom, hogy én Vele egy kietlen mezőn, vagy folyóparton is szívesen ünnepelném az új évet, és hogy felespohárból, vagy üvegből is meginnám azt a bort, pezsgőt, csak fogja erősen, és ne engedje el a kezem, öleljen át és hagyja hinnem, hogy mi ketten mindörökké összetartozunk

Boldog Új Évet mindenkinek!

diktatúrák jönnek, demokráciák mennek, az országrablás idején is örök a szerelem. a szivem egy feneketlen kút, és megtelt

jól elrejtem most, igen, rejtegetni fogom, elrakom mélyen a zsebembe, vagy a táskám aljára, még nem tudom, mert az is fontos, hogy mindig velem legyen, és lássam, amikor kell, és amikor akarom, tudjam, valahová betűzöm, biztosítótűvel, hogy el ne vesszen, a táskám alja talán a legjobb, a megfelelő hely erre, igen, és rápakolok füzetet, könyvet, tollakat, mindenféle kacatot, hogy ki ne látsszon, hogy ne is sejtse senki, hogy ott van, úgy eldugom, a pillanatokat, amikben tegnap olyan boldog voltam, az én ajándékomat, csodámat, amit Hanukára kaptam, az örömet

köszönöm, köszönöm Istenem!

rémisztő

az történt, hogy

behoztak hozzánk tegnap egy nénit, és az ünnepi őrület, no meg a helyettesítő kolléganő volta miatt az osztályátadás részlegesen elmaradt, tehát úgy kezdtem dolgozni, hogy semmit sem tudtam az új betegemről, csak annyit, hogy teljes ellátást igényel, idős, és súlyos beteg, és sokáig biztos, hogy már nem marad.

az ágyban egy magas, erőscsontú asszony feküdt, szép arcú, de szemei beesettek, bőre sárgásbarna, haja szőkére festett ősz, jobb oldalán végtagjain ödéma. Teljesen tudatánál van, jól hall, lehet vele beszélgetni. annyit tudok róla, hogy hasmenése van, azt is azért, mert érkezésem után rögtön tisztába kell tenni. Valami fertőzést kapott, mondja, de már három hónapja tart, nem tud felkelni az ágyból. Csúnyán köhög, mintha öklendezne, amit felköp egy papírtörlőbe kerül, mellette egy szemeteszacskó, abba dobja be, mellkasán feltépett törlőkendők, mert kétpercenként köp. Kell oxigén is, mert nem kap rendesen levegőt. Az oxigén nem mehetne, csak szakaszosan, de nélküle nem tud lélegezni. Úgy hagyom. amikor elmegy a hozzátartozó, végre elalszik pár órára, nem mosdatom meg csak reggel, hajnalban, ezt elhatározom. Föléhajolok, mikor először csenget, valamikor éjfél után, vizet kér, és újra levegőt. Nem fárasztom a beszélgetéssel, de mellette maradok, mert kéri. Várom, hogy elaludjon újra. Hogy mi a betegsége, még mindig nem tudom, nem volt még időm átnézni az ápolási dokumentációt. Nézem az arcát. Beesett, a járomcsont alatt behúzódott, sovány, csontos. Szemei mélyen ülnek, bent a szemgödörben, a szemöldökcsontja kiugró. Orra görbe, az erőltetett légvételtől megfeszül rajta a bőr. A szája széles, vastag, piros, nem vértelen. Mi lehet a baja?Kinyitja a szemét, olvasok belőle, egyetlen pillanat alatt érkezik a mondat a tudatomba, fogalmam sincs, hogy honnan, hiszen még időm sem volt, hogy végiggondoljam a kórképet, a tünetekkel, a látvánnyal, a szaggal, a kijelentés ott van, látom magam előtt a gyomrát, működésképtelen, beteg, bénult szervként. Nem a szememmel látom, mert azzal az arcát nézem még mindig, és a tekintetét, hanem valahol látom, legbelül, a fejemben, és tudom már, hogy gyomorrákja van. Nem lehet, gondolom azonnal, ha légzési elégtelensége van, akkor inkább szives, card. decomp. , a légzése pedig olyan, mintha a tüdeje ödémás volna, bár az mondjuk sok mindentől lehet, végstádiumban bármi alapbetegségtől, gyakran előfordul, a legtöbbször tüdőödéma a halál közvetlen oka. Magyarázok magamnak magamban, közben beszélek vele. Elhelyezem a testét kényelmesebben, oldalra fordítom, a lábait kinyújtom, hátát bekenem kámforos medifleur-rel, jól esik neki, dereka alá kispárnát tuszkolok, hogy megtámassza, az is jól esik. Ragaszkodik hozzá, hogy valami fertőzést kapott, hasmenése is attól van, szeptemberben kezdődött, nyáron még semmi baja nem volt, mondja, vásárolni járt a piacra, főzött a gyerekeknek, unokáknak, ő egy kicsit étvágytalan volt, na de sosem volt nagyevő. Azért jött, hogy rendbehozzák, megerősödjön, ezt mondták neki. Pár napja lehet. ezt is tudom. Nem mondta senki, csak érzem, tudom. Miután elszundít, kimegyek a nővérpulthoz, előszedem a kórlapot. a konyhában olvasom először a kórszövettani leleteket, mert a dokumentáció fordítva lett bepakolva. Az első biopszia időpontja szeptember, gyulladt nyálkahártyára utaló szövettani lelet a gyomorban, a mintavétel több helyről történt, a gyomor erősen beszűkült állapotban van, de a mintában kóros eltérés nem látható. A második és harmadik gastroscopia biopsziája novemberben már súlyosan deformált sejteket, rosszindulatú daganatszövetet talál, a gyomor gyakorlatilag elzáródott, működésképtelen, palliatív műtétet végeznek, kiiktatják, de nem távolítják el, mert az a beteg életét veszélyeztetné. Tumorstátusz: IV. stádium. Kezelésre már nincs idő, lehetőség, minden kemoterápia elkésett, napjai vannak hátra.

bal karja belső felén kék szám van tetoválva. 22 éves voltam auschwitzban, ott is ugyanilyen súlyos beteg voltam, és ugyanígy néztem ki, pont ennyire voltam lefogyva, mégis talpra tudtam állni, mondja nekem hajnalban, miközben lavórból szivaccsal mosdatom, ugyanígy lesoványodtam, bizonygatja, de annyi erőm mindig volt, hogy felkeljek. nem tudom, mi lehet a bajom. maga szerint mi lehet nővérke? - kérdezi. az orvos mit mondott, kérdezek vissza. hogy rendbe akarnak hozni, csak ennyit. húsz év egészségügyi múlttal igyekszem a pókerarcra, remélem sikerül. elfordulok a lábszára felé, hogy könnyebb legyen. meg kéne kérdezni még egyszer a kezelőorvosát, motyogom. jól hall. nem hagyja annyiban. de maga mégis mit gondol? nem tudom Rózsa néni. de annyit biztosan, hogy ez a valami gonoszabb és erősebb még a náciknál is. az orvossal muszáj lenne beszélni...

meg fog halni, és nem tud róla. engem ez elborzaszt, megrémít. mindenkinek joga van a saját halálához, joga van tudni, hogy mennyi ideje van még hátra... :(

elborzaszt és megrémít az is, ahogy a diagnózisok érkeznek, nem az első, nem is az utolsó, gondolom, hogy látom, ami a testekben történik. ugyanígy voltam Éva néni szarkómájával, Goldstein néni bekövetkező szívelégtelenségével, egy másik Rózsa néni non-hodgkin lymphomájával, de még Molnár néni herpes-zosterével és Aranka combnyaktörésével is, és állandóan... csak az bánt, hogy látom, és nem tudok semmit tenni. az információk csak a tudomásulvételre elegendőek, amikor hozzájuk jutok, már nem lehet gyógyítani.

nagyon bánt. tehetetlennek érzem magam így. előre szeretnék a testekbe látni, amikor még nem nálunk fekszenek az ágyakon, hanem amikor még gyógyíthatóak lennének az emberek... akkor lehetne őket figyelmeztetni, orvoshoz küldeni, életben tartani... tudom, hogy így sem értelmetlen, de úgy több értelme és haszna volna ennek a látásnak. hogyan lehetne? vagy nekem mindig "csak" az marad, hogy felkészítsem őket, közöljem azt, amit más nem mer, nem akar megtenni, hogy vége, hogy segítsek befejezni, szépen, méltóságteljesen, békességben? ennyi?

én így is köszönöm. félre ne értse senki! csak fura...

el kell adnom ezt a házat

és valóban lehet, hogy nem jól képviselem a saját érdekeimet

küldözgetnem kellene az írásaimat, kapcsolatokat építgetnem, seggeket nyalnom

és harcolnom kéne a szerelmeimért, Gyuriért is meg kellett volna küzdeni, mindenféle női praktikákat bevetni, Zolit sem lett volna szabad feladni, csak úgy lemondani róla, mert én olyan rohadt megértő vagyok mindenkivel... hanem hisztizni kellene, sírni és bohócot játszani, mindig elővenni újabb és újabb hangszereket, hogy "van mááááááásik", a férfiak szórakoztatására...

csakhogy én fáradt vagyok. engem szeressenek úgy, ahogy vagyok. fogadjanak el és értékeljenek - ezt szeretném

mert én születésem óta olyan vagyok, hogy úgy harcolok, hogy nem harcolok. a békességet szeretem, és az egyszerű, de nagyon magas dolgokat...

nem tudom,...- lehet, hogy nekem kell változtatnom ezen, és egyúttal magamon. vagy így maradok, és leszek egy nagyon kedves, nem is csúnya nő, akinek a lelke az égig ér, és kell minden férfinek, de egynek sem igazán, és leszek a nem is tehetségtelen író, akinek csak a fiókja őrzi az írásait, mert rossz helyekre küldte őket, vagy nem küldte elegendő helyre, és nem sznoboskodott a kortárs highculture faszokkal együtt, nem volt pénze sem meghívogatni őket felolvasóestekre, hogy nyálcsorgatva hajbókoljon hamis értékeik előtt, sem megjelentetni a saját könyveit, aztán lefizetni néhány kritikust, hogy emelje fel az írásait,... fütyikből meg csak olyanokat szeretett a szájába venni, amiket maga is megkívánt... -  hát ez van.

nem tudom. hogy változtassak-e. pedig ezt hamarosan el kell döntenem

ma megint anyáról álmodtam. ajándékokat csomagoltam kicsi gyerekeknek és anya időnként eljött hozzám vendégségbe, ahogy szokott, tanácsot osztogatott.

a padlásszoba kibontott fala mögött fehér egerek laktak, anya nem szerette az egereket, de engem soha nem zavartak, ha nem jöttek túl közel, és azért nem örültem persze, hogy ott laknak, velem egy házban...

ma reggel megnéztem álomfejtésben, hogy mit jelentenek az egerek:

"- Önbizalomhiány, kishitűség. Fehér egér: nem tudod megvédeni magad. Rosszul képviseled a saját érdekeidet."

hmmm

fura, " nekemaztán már édesmindegy " állapotba kerültem, és azért fura, mert ebben ráadásul semmi depresszív nincsen.

szó szerint olyan fáradt voltam tegnap, hogy kávé nélkül tettem oda a gázra a kvfőzőt, miközben a legnagyobb fiammal beszélgettem, aki közben kutyázott, eszegetett és nézte a kertet ( ez nálunk családi vonás:)) - kivonulunk a kertbe télvíz idején is, és ott veszünk levegőt)

ja, egyébként

kivágattam a negyvenéves már csak rohadt gyümölcsöt termő körtefát, fel is darabolták. most veszek majd egy kályhát és elfűtöm a tizenöt mázsa fámat. ettől a gázszámla tekintetében jelentős költségmegtakarítást remélek...:)

legkisebb fiamnak kétirányú gerincferdülése van, gyógytornát kell szerveznem neki, és úszni hordom

a középső fiú szanaszét van, de ez tőle már fájdalmasan megszokott, ha idegesítem magam, ha nem, ez nem változik, jó lesz nem belehalni... :(

a szerelem nagyon tanulságos dolog, - most csak ennyi, Zoli nagyon drága fickó, a kapcsolatunk azonban half-part over, az ő részéről, mint ahogy az előző poszt azt jól érzékelteti, és könnyebbnek csak azért könnyebb számomra, mert ugye ezúttal nem voltak illúzióim és túlzott reményeim, de persze így sem egy örömünnep... :( igyekszem megszokni, alakulok

írok még, csak most megyek Éva nénit csőszködni és ebédeltetni, ... mert a munka, a munka bizony mindenek előtt! :)

...miközben ölelt, simogatott, fecskéket láttam becsukott szemeim mögött. A madarak vidáman játszottak, kergetőztek, valami furcsa, hirtelen tavaszban. Nem volt giccses, egyszerű volt. Sokat nevettünk. Akkor még nem mondta el nekem, hogy valakivel találkozott pénteken. Hajnalban ébredek. Odakint tél van. Egy hét volt. Hét napnyi álom. Nem mértük kilóra, a miénk volt, korlátok nélkül való és határtalan. Hogy újra hinni tudjuk. Tudjam... Eszembe jut, hogy megköszönjem.

:(

nem moralizál, nem puffog, nem is szenved, hanem tovább folytatja a tűztövisek, fagyalok, ciprusok ültetését... :)

megelőlegeztem magamnak a jutalmat, amit kapni fogok. na mármost ha mégsem, akkor  nem eszem év végén...

de szép lesz a kertem és majd nézegetem :)

a tegnap olyan nagyon szép volt, békességes és örömteli, sokkal jobban tetszett nekem, mint a ma. pedig a ma a legfontosabb időtartomány... a holnappal kapcsolatban ezért csak egyetlen elvárásom, kívánságom maradt: hogy ne ugyanezt gondoljam majd róla... :(

:) boldogság van :) - és nem szorong, hogy meddig tart, mert az egész olyan, mint valami csoda! ...

talán emlékszik még valaki rajtam kívül is, mert elmeséltem és leírtam, az egyik utolsó rúgását Gyurinak, amikor pontosan tavaly ilyenkor egy telefonos ügyfélszolgálaton azt fejtegette nekem, hogy milyen nő kéne neki: - ok. legyen olyan a lelke, mint amilyen a tiéd, ...hmmm és legyen olyan az esze is,...de legyen 25-30 éves és szőke, magas, és legyen kilencvenes mellbősége... - mondta. én pedig azt sem felejtem el, mit éreztem akkor egészen pontosan. kb. azt, hogy ott helyben meghalok. körülnéztem akkor, hogy más is hallja-e, egy hosszú sorban álltunk, és pár pillanatig nem jutottam szóhoz. egészen megfagytam, akkor és ott. ez a speech hibernálta is a lelkem, jó hosszú időre, hazavágta a női identitásomat... szval: nagyon fájt

Zoli szombat óta kb. nyolcszor mondta el, mennyire szépek a cicijeim és mennyire szereti őket, és súgdossa a fülembe, hogy szeretlek cica, simogat, ölelget és óraszámra csókolózik velem :) - valami elképesztő jóvátétel!

Egyébként amellett, hogy gyönyörűszép pasi, közgázt végzett Pécsen, három nyelven beszél, miközben a gazdasági folyamatokat elemezte, mert megkértem rá, hogy magyarázza el nekem, szte mi folyik ebben az országban, és mi lesz jövőre, egy olyan fejtegetésbe kezdett, amiből talán ha minden harmadik mondatot értettem, de azért a lényeget persze igen, - szval rettentő okos...

Hallgattunk Vad fruttikat, ami az egyik kedvence, és beszélgettünk sokat. Ittunk banánturmixot, gyertyákat gyújtott... Most kicsit bánt, hogy nem erőszakoskodtam, hogy menjünk el kajálni valahová, - a születésnapja volt, kellett volna,...- de az a helyzet, hogy talán túl sok kedvünk nem lett volna, nem volt kimozdulni a lakásból... ezért ez nem is jutott eszembe...  most meg már mind1

szóval olyan, mint valami csoda.

a csodákról meg nem gondolkodik az ember, hogy meddig tartanak... Most ezért csak hálás vagyok és nagyon boldog. és itt az ideje annak is, hogy bevalljam: amikor a fiam elutazott, hagyomány szerint írtam egy kvitlit a siratófalba. egy imádság volt rajta. köszönet és kérések....

és... :)))) mit kértem vajon? na mit? :))))

Thanx G-D! My Lord U r really amazing!!! ... és meggyógyultam! :)

Zoli ma volt 32 éves :)))

Igen, ebből az következik, hogy találkoztunk :) és úgy tudtam meg, véletlenül, mert a fészbúkon még nem jelöltük egymást, hogy láthattam volna az infókat... Még szerencse, hogy valami megérzésből vettem egy marcipánmacskát (ragaszkodott hozzá, hogy ne vigyek semmit, mert ő akar vendégül látni), és alighogy megérkeztem koccintottunk és kiderült... elég cikinek éreztem, hogy nem tudtam előre... Azért megünnepeltük elég rendesen és méltó módon ezt az évfordulót, :)))) ... de mégis...

jajjjjj, milyen ez a srác! elmondhatatlanul gyengéd és kedves!

a fiam megérkezett egyben tegnap reggel, "kiszívott nyakkal jött haza", odakint vakbélgyulladás gyanújával kórházban töltött egy éjszakát, és kapott egy injekciót, amitől alig tudott lélegezni, majdnem meghalt, mondta, de aztán valahogy csak hazasétált a szállásra, a telefonja tönkrement, internet meg nem volt, én nem is tudtam ezekről a dolgokról, róttam fel neki, zavartan vigyorgott, valószínűleg jobb nekem úgy, ezt is gondolhatta, ezért nem értesített, az egész úgysem lényeges, a hangsúly a nyakán van, láttam rajta, szerelmes szemekkel üldögélt a Facebook előtt egész délután és este, ma meg találkozik a kiscsajjal, nem mellesleg azt is közölte velem reggel, hogy pontosan 21 nap múlva lesz a születésnapja, és akkor ő már nagykorú

felnőnek a gyerekek, igen, tudom :)

:))) Mikulás :)))

ahhhhh, basszus!  :) valahány ráébredés akad az ember életében, olyankor mindig vagy leborul és kardjába dől, vagy napokig maga alá temeti a búbánat, vagy pedig röhögni kezd féktelenül, hogy mekkora hülye volt.... :)

hát kb. így. Így vagyok én is most. És ez semmiféle bipoláris elmezavar nálam, mielőtt bármely jóindulat efféle feltételezésekkel élne, a pszichém kezitcsókolom tökéletesen rendben van, a benne dúló háborúk, és a felette átcsapó hullámok közt is, hála ezért részegszamárnak, chansonnak, Zsuzsának, Indinek, Andinak és Marinak a munkahelyemen, Macinak a klubban, +sok kegyes kereszténynek, na meg a háttérből drukkolóknak, és a Jóistennek főként, magamnak is talán néhanap... :)

szóval én most röhögök magamon, de nem akárhogy, mekkora állat voltam! Istenem!

jajjjjj... Hogy lehettem akkora hülye?! Hogy egy férfinek hittem? és aztán még egynek... és mindent elhittem magamról az ő reflexióik alapján ... Jézusisten!

Az történt, csak hogy érthető legyen, hogy nem hallgatván részegszamárra :) a szombati napomat nem csupán tűztövisek elültetésével töltöttem, hanem igenis vettem a bátorságot, és kimerészkedtem a zemberek közé. Délután volt egy randiféle találkozásom azzal a huszonnyolcéves sráccal, akivel már napok óta próbáltam megértetni, hogy kapcsolatkezdeményünk halálra van ítélve, de ő ragaszkodott hozzá, hogy azért még egyszer próbáljuk meg, beszéljünk, és adjak még egy esélyt stb. Fél kettőkor találkoztunk a Vörösmarty téren, sétáltunk, ittunk egy kv-t a gödörben, persze lett minden, amit nem akartam, simi, meg csók, értelmetlenül, mert akkorra én már döntöttem, így harmincötön túl az ember már racionálisabb lény :), de nem sikerült lebeszélnem magamról, csak kb. este hétre, amikor már hatodjára nem vettem fel a telefont, konzekvens módon és hazugságokat is bevállaltam érte, - hosszas küzdelem volt. Az önbecsülésemnek jót tett persze, de őt sajnáltam nagyon... :(  ... mind1....

Délután négyre keresztény és exkeresztény barátaimhoz mentem éves karácsony előtti együttlétre, ahol marhapörkölt volt sztrapacskával, én kóser módon a húshoz csak kenyeret ettem, de állati finom volt, együtt a vörösborral pláne, a féldecitől is majdnem bealudtam :)

Nyolc óra felé járt már az idő, amikor elindultam haza, az autómat a Deák tértől nem messze hagytam, mentem tehát kispestről metróval, addig minden kiszállt a fejemből, ami mámor, gondoltam szépen hazamegyek, megnézem az x-faktort, drukkolok a Verának és szépen lefekszem. De nem így történt, mert volt még egy ígéret, amit egy party-meghívásra tettem és emiatt némi lelkiismeretfurdalásom akadt. Ha nem megyek el, akkor a szavamat szegem, stb. az pedig nem szép dolog. Már majdnem hazaértem, amikor egy mellékútra befordulva megnéztem a napellenző hátsó felébe applikált tükörben a fejemet. nem éreztem magam túlzottan buliképesnek, de úgy gondoltam, ha kicsit is emberi formám van, mégis el kellene menni, hogy ne okozzak csalódást másoknak, magamnak meg másnapra hiányérzetet, hogy megint valamit kihagytam, ami pedig jó lett volna... Úgy láttam, hogy egész emberi formám volt. A tükörben. Gyorsan kifestettem hát a szemem, és beletapostam a gázba, hogy meg ne gondoljam magam és zurück indultam vissza a városba ezerrel. A partyn már sokan voltak, és az egész elég laposan indult, iszogattam a lime-koktélomat, mint rendesen, néztem az arcokat, figyeltem a táncolókat, beszélgettem egy pasival, aki mellém telepedett, míg egyszerre csak egy szempár nézett vissza rám, sötétbarna szemek, és mosoly, egy mediterrán arcból. A kopaszra borotvált fejű srác, olyan szabályos, szimmetrikus, markáns vonásokkal bírt, hogy az már majdnem tökéletes, gyönyörködtem benne és rájöttem, hogy közben ő pedig engem fixíroz. Nem mozdultam, azt hittem csak valami tévedés, biztos keres valakit. A mellettem ülő pasit ismertem kissé, a beszélgetésünk ezért baráti volt, bőven belefért, hogy humán esztétikumról kezdjünk társalogni, ő a csajokat figyelte, megbeszéltük melyik szép, melyik nem és miért, neki mi az, ami egy nőben tetszik és miért, stb. A szépszemű srác közben táncolni kezdett. Beszélgetőpartnerem visszakérdezgetett, én meg legyintgettem folyamatosan, férfiből választani azért nehezebb, magyaráztam neki, más a felhozatal, kevés az igazán szép pasi. Bólintott, és rámutatott a szépszeműre: de azért az a srác nagyon ott van, ő igazán jóképű, nem? Éppen táncolt. Meg kellett állapítanom, hogy a teste sem akármilyen, így hát nem lehetett más válaszom, mint hogy igen, az a srác valóban nagyon ott van, igaz. Azután , mert unatkoztam, elmentem pisilni, beszélgetőtársam meg akart hozni valami italt, így elszéledtünk egymás mellől. Ami nem baj. :) Mert ami utána történt, az valami olyasmi, amit nem tudok leírni még... A lényeg, hogy a szépszemű ott várt engem a folyosón, a lépcső mellett, ahogy kiléptem a mosdóból. Nem tudtam ezt persze, és rámosolyogtam, megkérdeztem keres-e valakit, mert olyan jelleggel álldogált ott, hogy logikus volt ezt megkérdeznem, hátha segíthetek, vagy ilyesmi, ugyebár :)... Ő meg tök egyszerűen átkarolt és annyit mondott, igen, téged vártalak. Kriszta vagy, ugye? Szeretnélek megismerni! Az első gondolatom az volt, hogy: Jézusmária! ....Háááát.... :)... És önbizalmam mértékére az jellemző, hogy csak  vigyorogtam lányos zavaromban hosszasan, és aziránt érdeklődtem, hogy honnan tudta meg a nevem? De erre csak sejtelmesen mosolygott, úgyhogy kemény és hosszú perceken át ezután még az is szent meggyőződésem volt, hogy a srácot biztos Maci intézte, és hogy valami chippendale fiú lehet, hivatásos szépfiú Mikulásra, vagy ilyesmi.... Biztos kérdeztem többször hülyeségeket és utalgattam fura dolgokra, mert Zoli néha megjegyezte, hogy nem érti pontosan mire gondolok, és frankón csak a sokadik tánc, csók és ölelés után valamikor hajnali kettő felé voltam képes elhinni végre, hogy ő tényleg azért van velem, mert velem akar lenni és mert jól érzi magát mellettem... :))) ... Maci egyébként éjfél felé a feleségével valóban Mikulásost játszott, ő volt a rénszarvas, a felesége meg a télanyó és puttonnyal a kezükben végigjárták a társaságot, megkérdeztek mindenkit mennyire volt jó, és osztottak csokit, meg mandarint. Drága Maci! ... Amikor odaért hozzánk, szó nélkül felrángatott Zoli mellől és arconcsókolt vigyorogva. - Tőled meg sem kérdezem jó voltál -e - mondta neki csak úgy átszólva a vállam felett, - akinek ilyen gyönyörű csaja van, az csak jó lehetett!... :))) ... Hmmmm...Egész éjjel együtt voltunk Zolival, beszélgettünk, táncoltunk, rengeteget nevettünk, és csókolózva ettük még a mandarint is, fél ötre értem haza...

És most nem nagyon érdekel, hogy lesz-e folytatása ennek a dolognak, Zoli tényleg gyönyörű, elképesztően jóképű, és nagyon fiatal, harmincnál biztos nem több (nem mertem megkérdezni a korát, nehogy visszakérdezzen az enyémre :)) erős, okos és gyengéd srác, életem talán legszebb éjszakáját köszönhetem neki, és ha ennyi volt, hát így is jó! :)

Hazajöttem, aludtam egy hatalmasat, és mióta felébredtem azóta röhögök folyamatosan az egész helyzeten, és magamon, hogy lehettem akkora hülye, hogy egy 58 éves ember szerelmét akartam kétségbeesetten, és amikor ő nem adta meg nekem, egy másik korabeli pasi karjába futottam volna vígasztalásért, hogy azután ott is csak csalódás érjen, mindezek után meg képes lettem volna lehúzni magam a wc-n, mint valami értéktelen szemetet, mert azt hittem, hogy ha nekik nem kellek, nem kellek én senkinek, és akkor itt a világvége... Frászt! Az élet minden nappal újrakezdődik!

valahányszor ünneplem egy hét elteltét, a hosszú műszakokat, amiket megcsináltam, a gödrökből való kikapaszkodást, a túllendülést, és valahányszor tudom, hogy most a pihenés jön, legalább másfél nap, veszek magamnak egy grapefruit-os sört és spenótos halat sütök krumplival, azt eszem

dínom - dánom :) így szeretem :)

a spenótos tengeri halfilé az egyik legkirályibb kaja, ha valaki nem tudná, ismerné, hát ne hagyja ki semmiképpen!

gyújtottam gyertyát is, és közel a pillanat, amikor lefekszem aludni, és akkor újraálmodhatom azokat az álmaimat, amiket legjobban szeretek

holnap pedg, ha nem lesz fagy, korán reggel elültetem a tűztöviseket a kerítés mellett

tegnap a lányom és én elmentünk a mikvébe. nagyon jól hatott rám a dolog, felébresztette bennem megint a tudatot, hová tartozom, hogyan, és mennyire.

utána a lányom bejött velem a munkahelyemre (éjszakás voltam) végigvezettem az osztályon, bemutattam mindenkinek, de még mielőtt megérkeztünk volna, kérdezte, hogy én nem megyek-e akkor, mármint kifelé, el ebből az országból, külföldre. mondtam neki, hogy nem. és elkezdtem magyarázni, hogyan is tehetném, hiszen ha másért nem, hát a kisöregekért, muszáj maradnom. tudod, - mondtam a lányomnak, - olyan ez, mintha az embernek lenne tizennégy nagyanyja, vagy anyja, és két nagyapja, hogy hagyhatnám itt őket? amíg betegek, elesettek és amíg tudom, hogy a jó közérzetük, jól létük (direkt két szóban) rajtam is múlik... Nem, nem megyek sehová sem, ameddig ők élnek, életben vannak itt, nem, nem tehetem. és amikor végigmentünk a folyosón, rájöttem, mennyire igaz. a munkám jól hat rám, megerősíti bennem a tudatot, hová tartozom, hogyan és mennyire.

szóval nem, nem kell aggódni, én nem vetek véget a saját életemnek, már csak azért sem, mert jól sejtem, hogy erről maga Attila is jócskán lebeszélne, hiszen már ő is tudja... mit is? hogy feladni, ha érthető is, értelmetlen. a dolgokat végig kell hurcibálni ezen az életen, hogy utána valami jó helyre le lehessen pakolni őket

leginkább kedvem lenne valami radikális cselekedetre - magammal szemben, - hogy rájöjjenek esetleg, milyen mérhetetlenül gonosz, gyilkos dolog, amit tesznek. éhségük, amit kielégítenek egy ragadozó tépése-harapása, asszony, akinek lelke van elvérzik bele,  határozatlanságuk lassan ölő méreg, sztrichninnél hatékonyabb, megfulladok tőle, a hallgatásuk a téboly felé vezető út, egyirányú, szűk, olyan, amiről nem lehet letérni...

leginkább kedvem lenne magam megszűntetni, hogy soha többé senki ne tehesse ezt velem

reméljük, hogy nem teszem

most nem sírhatsz, menni kell dolgozni. nem is gondolkodhatsz, mert akkor csak sírnál. nincs idő magadra. te sem vagy. a munka szabaddá tesz. a sátán ha van, egy náci geci (bocsánat). de én remekül játszom csapatban, és kicseleztem. mától kezdve számításon kívül helyezem újra magam, ahogy szoktam. másokkal törődöm helyettem. újabb vonal a füzetben. a szüttyögésnek megint vége