és nem gondoltam komolyan, amikor azt mondtam, minden szálat, ami Hozzá köt elszakítok mindenkorra, örökre, és azt sem gondoltam komolyan, amikor azt mondtam, hogy soha többé nem akarom látni, sem ebben az életben, sem az eljövendő világban,.... NEM GONDOLTAM KOMOLYAN!!!

de ezt már nem tudom, hogyan mondhatnám meg neki

és igazából azt szeretném, ha egyszer csak megjelenne, mert kijönne ide, vagy eljönne hozzám, vagy megkeresne, és hozna nekem virágot, és az arcán azzal a kisfiús mosollyal azt mondaná, hogy hiányoztam neki, és ne csináljuk ezt, mert nélkülem semmi nem olyan, és hogy velem akar lenni

azt szeretném, ha átölelne, olyan szorosan, ahogy egyszer

*

most írhatnék az átkokról, amik valósággá lettek az életemben, az elromlott aksimról, hogy vasárnap hajnalban két éjszakai műszak után nem tudtam hazajönni, csak úgy, hogy sárga angyalt hívtam, és hogy húszezer forintomba került egy pillanat alatt az autó javítása. írhatnék a többirányú pénztelenségről, és arról, hogyan nyúlta le az édesapámat a barátnője, hogyan vette el annak lehetőségét, hogy mi ünnepeljük meg Apa hetvenedik születésnapját, írhatnék a munkahelyi intrikákról és furkálásokról, és arról is, hogy mennyi félelem él bennem napról napra a gyerekeim jóllétével kapcsolatban. Írhatnék a bedurrant nyirokmirigyekről a nyakamban, hogy három napja nyelni sem tudok, és fáj a fülem rettenetesen, ahogy még nem emlékszem, hogy életemben valaha fájt volna, és hogy halálosan kimerült vagyok, mert állandóan dolgozom, de nem tudok mást tenni, mert pénzt kell keresni, és valójában a munkám jelenleg az egyetlen örömforrásom, tehát miért is hagynám abba?!... De írhatnék a néniről akihez papot hívtak a gyerekei, amikor megtudták, hogy meg fog halni, és hogy az öreg plébános vagy ki a csoda az ágy mellett állva elkezdett imádkozni, írhatnék arról, mennyire fel voltam háborodva, mégis milyen katartikus volt az egész, - majd ezt meg is írom, mint ahogy megírom a kolléganőm megjegyzését is a néni halálával kapcsolatban, csak most fáradt vagyok és nem tudok írni

Rá gondolok. hiányzik. hiába tudom, hogy hiába...

Anyák napja

Reggel még a munkahelyemen rendezgettem a gyöngyvirág-csokrot, amit Neki szántam volna, és a táskámban a mécsesekkel vártam a váltást. Jöttek is a kolléganők, velük erről nem beszélgettem, - mindegyiküknek él még és elérhető közelségben van, aki a legfontosabb. Elindultam, a kocsiban szólt a rádió, kedves női hang figyelmeztetett, ne felejtsük el ma átölelni az édesanyánkat. Többnyire nem szerettem átölelni őt. Hiába vágyott volna rá, én másmilyen voltam. De bűntudat nem maradt, azt nem hagyta, nem akarta, beletörődött, elfogadott. Odaérek a fehér márványtábla elé, amin ott a neve, hűvös a kő, két dimenzióban, és ölelhetetlen, most nagyon fáj. Elrendezem a virágokat, elmegyek a kútig, feltöltöm a fiolányi vázákat vízzel, az urnasír túlságosan szűk, a pereme is keskeny, alig férnek el a mécsesek. Bosszankodom. Maszatos lesz a kezem alatt a por. Nedves. Nem öntöttem ki a vizet pedig. Nincs mibe kifújni az orrom.  Leülök a szemben lévő sír peremére, ahogy szoktam, útközben a cukrászdában, ahol gyerekkoromban minden vasárnap délután krémest ettünk, vettem egy kávét, műanyagpohárban magammal hoztam, megiszom. Rágyújtok. Így beszélgettünk régebben mindig. És hallgattunk. Együtt. Főzött ebédet, mind elmentünk hozzá, és utána a leszedett asztal mellett ketten maradtunk. A gyerekek ma kijöttek hozzám, ott volt mindhárom fiam. Főztem ebédet, a kertben terítettünk, gyönyörűen sütött a nap, ma nem veszekedtek semmin, mókáztak. Játszottak a kutyákkal, beszélgettek. Ülök szemben az arany betűkkel. Előttem a törökszegfű, a verbéna, a lángok rezzenetlen méltóságban aprón fénylenek. Érzem, ahogy próbál megnyugtatni. Most is. Majdnem hallom Őt, látom a karját, ahogy mindig átnyúlt az asztal felett, tenyerét a kezemre teszi, megsimogat.  Anya… Még soha nem hiányzott ennyire semmi, senki.

csak ennyi

tegnap azt mondja nekem az egyik kolléganő, aki nyugdíj mellett dolgozik félállásban és régebben főnök volt, hogy tudom-e, mennyien nem szeretnek engem?!

csak ültem és néztem rá hülyén

talán vissza kellett volna kérdeznem, hogy miért, mert te nem szeretsz engem?!

talán. az lett volna igazán pszichoterápiás kérdés...

csakhogy már nagyon unom, hogy állandóan mások lelkét kelljen egyengetnem. én csak dolgozni és élni szeretnék. most már csak annyit kérnék: hagyjon végre mindenki békén! nem kell, hogy szeressenek! csak hagyják, hogy szeressem a betegeimet és azokat, akiket lehet, akik szeretnék, hogy szeressem őket. én csak dolgozni és élni szeretnék. Más már nem kell! akinek a jelenlétem csípi a szemét, az kerüljön ki, de ne akarjon mindenáron eltaposni. nem szükséges. arrébb megyek én. és csendesen fogok élni. mintha ott sem lennék. megígérem

nnnnaaaa

szinte már vártam ezt is. mindjárt kirúgnak az állásomból a könyv miatt, amit írtam. de legalábbis elmarasztalnak, legfinomabban szólva nem örülnek

húhhh, hogy nekem mennyire elegem van,... - azt senki nem tudja. elképzelni sem

azt hiszi az ember, hogy tesz valami jót, felajánlja a siker egy jelentős részét, és a végén kiderül, hogy kicsit sem örülnek ennek, sőt gondnak érzékelik

az életem tele van irigyekkel, - vajon mi a francra azok? - és az életem tele van olyanokkal, akik - bevallják előbb-utóbb - igazából teher és nyűg vagyok. nem értenek, nem értik a motívációkat, állandóan magyarázkodnom kell.

nagyszerű.

sápadt arcok vesznek körül. az irigyeké és azoké, akik félnek tőlem. csak a betegeim bíznak meg bennem, és csak az egyszerű barátaim, mint a Maciszemű, meg a Gizus, a legkisebb fiam, és egy-két férfi még, mondjuk István és Sándor. akik ismernek. igazából

hát ne nyüszítsek azon, hogy egyedül vagyok? ne kuncsorogjak az igazi, feltétel nélküli szeretetért?

nem tudok megfelelni lehetetlen elvárásoknak...

Az asszony, aki a tetőtéri egyágyas szobába érkezett, nagyjából egykorú lehet velem, talán csak egy-két évvel idősebb. Este hiába kerestem a kötözős kocsit az első emelet folyosóján az ágyneműs raktárban, ahol a helye van, elvitte valaki. Végigjártam az emeleteket, a földszintre is egy új beteg érkezett, post-ileus -os állapotban, nem sokkal műtét után, a hasán nyílt sebbel, - kötni kellett. Kötszereimet kocsistól a harmadikon leltem meg. Rózsika kiabált velem. Hogy neki kellett. Én is kiabáltam vele. Hogy elhasználta az összes gézt. Az "én" gézemet, amit az egész épületnek raktam ki, az egész hétvégére! -  Lenne szíves máskor nem piszkálni, inkább kérni, tőlem, majd szerzünk valahonnan, de mi az, hogy csak úgy hozzányúl a nagy közöshöz, ami amúgy is reménytelenül kevés... Rózsika nem felelt, én sem mondtam többet semmit, nem volt mit. Magamhoz vettem a kocsit, levonultam vele az "én" emeletemre.

Reggel felmentem a tetőtérbe újra. Mint kötözős nővér, regisztrálni akartam az új beteget, látni a sebeit, hogy hétfőn tudjak róla referálni. Egy asszony fekszik az ágyban, sovány, de nem betegesen az, jó alakja van, 170 centi magas lehet, 60 kiló körüli, arányosan hosszú végtagokkal, szép vonalú csípővel, formás combbal. Tiszta is. Haja félhosszúra vágva tekeredik a nyakában, barna, kevés ősz hajszállal. Szív alakú arca van. A szeme sötét színű, fényes, értelmes. Az ágya mellett magas férfi áll, ő sem ősz. Kisportolt, atlétikus, rendezett. Erős a kézfogása. Anikó, a nővér németül próbálja megértetni magát. A férfi akcentusa jellegzetes. Vladimir vagyok, mondja, és mosolyog. Az ágyban az asszony halkan szól hozzám: - egy kicsit beszélünk angolul, keveset németül, pár szót magyarul, oroszul értünk a legjobban. - Meg kell néznem Önt - mondom neki. Odafordulok, fölé hajolok, felemelem testéről a paplant. - Le kell vennem a kötést, meg kell néznem a sebét is - teszem hozzá angolul, mert én úgy tudok a legkönnyebben. - Mosolyog. - Pazsalujszta - mondja. A kötés a mellkasán van, bal oldalon, nagy, két tenyérnyi, és át van ázva sebváladékkal. Óvatosan húzom le a kötszer széleit, sebészeti kötszer ez, a legdrágább, a legjobban tapad és zár. A szagokat is zárja,. Ahogy leveszem, sajnálni kezdem, hogy megint nincs nálam maszk. De mit tegyek, ha nem szeretek maszkban dolgozni?  Nem szeretem, ha nem látszik a szám, miközben beszélek, és nem szeretem a saját lélegzetem visszalélegezni. A kötszer alatt gézlapok, tucatnyi, még alatta vattapárna, steril, nedvszívó, azalatt pedig ezüst-alginát lap, az a speciális, amit szigorúan csak rendelésre, mert arany árában mérik. Intelligens kötszer, így hívják, az intelligens kötszer nagyon szuper, hosszú évek alatt kísérletezték ki, többféle is van, de mindegyik tudja, mit kell tennie, fertőtlenít, és szövetet képez, úgy, hogy a normál kötőszövet sejtjeit segíti. Segítené. Mert itt már nem valószínű. Az alginát a sebben tapad, mélyen, alig tudom csipesszel kiemelni. Alatta üreg, benne ujjnyi genny, a sebszélek kifelé pöngyörödnek, mint a beteg almafák levelei, elszíneződöttek, vérzik. A mell helyén a horpadás, az üreg, kényszerítem magam, hogy arra figyeljek, hogyan tudom a sebváladékot octeniszeptes gézlapokkal kitunkolni belőle, felitatni. Hidrogénperoxid kis aeroszolos fiolába töltve, spriccelem a sebszéleket, és a mélyét is utána, hadd pezsegjen, nem baj, ha újabb vérzést provokál az anyag, csak ezek a sejtek pusztuljanak! Az asszony lehunyja a szemét, didereg, fázik a kezem alatt, a karja és a nyaka is libabőrös. Igyekszem, sietni kezdek. Sóoldattal öblítem a helyet, ahová két öklöm befér, egy asszony mellének a helyét. Tiszta kötszerket pakolok bele, lefedem, visszacsukom. A hóna alatti nyirokmirigy is hiányzik, ott is operálták, de az a kötés kicsi és száraz, nem bontom ki. A bal karja ödémás, háromszorosa a jobb karjának, fényes és feszülős rajta a bőr. Tükörfényes. Játszik rajta a napfény. Ma van az első meleg tavaszi nap, odakint ricsajosan ébredtek a madarak hajnalban, már akkor lehetett tudni, meleg lesz. Kinyitom az ablakot, a tetőtérben vagyunk, az égre látni, halványkék az ég, mint az imasál rojtja. Anikóval megfordítjuk az asszonyt, kicseréljük a párnáját, és az alatt a véres, váladékos lepedőt. Az asszony  mozgatásra nyöszörög, a szemei még mindig szorosan zárva, oroszul suttog, Vladimir támasztja a hátát, ő a lepedőbe kapaszkodik. Visszafordítjuk az oldaláról a hátára, az arca hamuszürke, a homloka sápadt-sárga, verítékes. Kinyitja a szemét. - Szpaszíba. Sorry... Thank you - mondja és lassan, mint aki húzza az időt, hogy elég sokáig tartson, mert illő megadni a módját az ilyesminek, mosolyogni kezd. Egy percre otthagyom a tiszta kötésen a nyitott tenyerem, mielőtt betakarnám. Betakarnám, de nem akarja a paplant. - Szeretem ezt a hűvös, tiszta levegőt, hagyja csak, nem fázom, magyarázza csendesen. Szibéria jut eszembe, és a kaukázus hűvös hajnalai, az a nyár, amikor a nagyapámmal Szocsiba mentünk nyaralni az Ibusszal, az utazásra az öreg egész évben gyüjtögetett. Előszezonban mentünk, még hűvös, majdnem hideg volt a Fekete tenger, tizenkét éves voltam, akkor láttam életemben először tea-ültetvényeket is. A diktatúra jut eszembe, a szegénység, piros zománcozott lábas, amiben puliszka fő és krumpli, a nyomorúságos utak Hadadban, ahová missziózni jártunk Nagy Józsiékkal, ahová vittük a zsírt, az alapvető élelmiszereket, használt ruhát, és ahol mezítláb rohantak fel hozzánk a nádasdi tanyavilágból egy szál kisgatyában a gyerekek... Az asszony szíve fölött nyitott tenyeremben a mindegy lüktetett. Mindegy a politikusoknak, a bárgyú diktátoroknak. Mindegy a nyomornak. Mindegy minden nehézségnek. A kertemben most éppen a birsalmafa virágzik és a gyöngyvirág. Ez jutott eszembe. Vladimir a vállamra tette a kezét, maga felé fordított, akart volna mondani valamit talán, de végül nem hangzott el semmi szó.

Azóta hordozom, mert hazahoztam a tenyeremben az érzést. Az a két ember abban a tetőtéri szobában csak egyre vágyott, és azért mindent megadott volna. Boldogan ment volna haza bárhová, evett volna akár krumplihéjat, és nem számított volna semmi - csak akadt volna számukra hely, még egyszer az életben, valahol a világban, talán két négyzetméternyi, vagy még annyi sem kell, egy hely, ahol a fűben hanyatt lehet feküdni, égrenézni, ahol lehet lélegezni, álmodni, és nem gondolni a fájdalommal... Minden más mindegy. Az is, hogy ki akar uralkodni. Nem érdekel a politika már. Sem a politikusok. Illetve, ez nem teljesen igaz, de az biztos, hogy itt már nincs mit kiabálni. Nem is nagyon lehet csinálni semmit. Ha tehetném, - de ehhez talán Istennek kellene lennem, - kézen fognám a magyar kormány tagjait, és egyesével végigvezetném őket a kórház folyosóján. Szép lassan mennénk, szobáról-szobára. Vladimirtől a kisöregekig. De még így sem lenne biztos, hogy valaha megértenék, megértik, ... ügyes-bajos dolgaik nevetséges, szánalmas értelmetlenségét...

ha most egy öreg görög bölcs lennék, így írnék:

"Vigyázz fiam, ügyelj arra, hogy úgy oszd be erődet, győzelmedre el ne fáradj annyira, maradjon lélegzeted örülni!"

nekem nem sok lélegzetem maradt... Harmadik lettem a Kossuth kiadó kisregényíró pályázatán, mentem az eredményhirdetésre az éjszakai műszakból, és utána dolgozni vissza. űzött voltam, mosolyogni már nem emlékszem, hogy tudtam-e. Sokat dolgoztam ezért a győzelemért, sok könnyem, verítékem van benne, - akik ismernek, tudják.

másnap pedig folytatódott a nyomor. megjelentek a gázművektől a kapum előtt szégyenszemre. nem engedtem, hogy lekössenek a vezetékről, és harmadnapra megoldottam valahogy mindent. Pl. a nyereményemet, az e- book olvasót bevittem a zálogházba. 25 éve élek így, egyik napról a másikra, azzal a tudattal, hogy hónap végén vagy nem eszem, vagy tologatom-halogatom a csekkjeimet és akkor félhetek, hogy megjelennek a szolgáltatók, és korlátozásokkal fenyegetnek. Dolgozom. Mindig dolgoztam, nem lopom a napot. és tudom, hogy nem az én szégyenem, de nagyon elegem van. A lányom azt mondta, megint, nem érti, miért nem megyek már innen el, négy nyelven beszélek, külföldön annyit keresnék, hogy semmi gondom nem lenne. Na, akkor kaptam sírógörcsöt, ott a posta előtt a telefonban, és kiabáltam az utcán, hogy ő nem ért valamit: 25 évvel ezelőtt kellett volna elmennem, most már nem tudom megtenni! Egyedül vagyok, idősnek érzem magam, képtelen vagyok már hazát cserélni! Hiába beszélek négy nyelven, idegenként állnék meg akár a Piccadilly-n, akár a Montmartre-on, én itt akarok, itt tudok már csak élni, sehol máshol! Két napig sírtam. utána és közben dolgoztam. hát ez van.

kb. három regény van még a szívemben, amit szeretnék megírni, aminek értelme lenne,... - nem tudom, hogyan lesz erőm rá, hogyan lesz idő... nem tudom, nem tudom, fogalmam sincs, rettenetesen el vagyok keseredve.

de azért örülök. Írni jó. ezt a kisregényt is nagyon jó volt megírni, és az, hogy 170 közül a harmadik az enyém lett, az tényleg végre valami olyan, amit nagyon sokaknak köszönhetek:

-Gortvai Katalinnak (a gimnáziumi magyartanáromnak)

- Prof. Schőner Alfrédnak ( az egyetem rektorának)

- Turczi Istvánnak és Kukorelly Endrének (mestereimnek, akik írásművészetre tanítottak)

- mindenkinek, aki imádkozott értem, és drukkolt nekem, aki a szeretetével táplálta a magamba vetett hitemet is

- minden szemétláda, ócska embernek is, akik sunyin gyűlöltek és irigykedtek, és azt hitték nem veszem észre, akik miatt felnőtt bennem a csakazértis

Egyszóval a bábák sokan voltak. A gyereket meg nem öntötték ki a fürdővízzel, azt ugyanis szorosan magamhoz öleltem. És igen. Ezt egyedül csak saját magamnak köszönhetem!

úgy unom, hogy azt el sem mondhatom. csak a nyomorról tudok írni, abból pedig mindenkinek elege van. az alapelvem az volt mindig, hogy felemelő cuccokat kell írni és most kénytelen vagyok ezt megszegni saját magam.

tegnap egy irodalmi pályázaton voltam, ahol valaki megkérdezte írok-e mostanában még egyáltalán. mondtam neki, hogy igen, elég sokat. az "egyáltalán" azért fájt nagyon. mert basszus én mindig írtam, és írni is fogok

mit képzelnek ezek rólam?

ezután ugyanez a valaki röhögve az arcomba mondta, hogy ő pedig nem ír, ő csak megjelenik. ugyanis megint megjelent az egyik írása valamelyik internetes lapban. na, így lehet másokat gyilkolni lelkileg. és észre sem vette...

köszönöm utólag is, itt mondom el, mert ott nem tudtam, ilyen helyzetekben nekem mindig csak elakad a szavam, az otrombaság, a bunkóság, a gyilkosságok elnémítanak, és megdermedek, mint egy vizihulla a titanic alatt

nekem kéne valaki, aki megvéd, aki segít, aki képvisel, valaki aki szövetséges

kutyául egyedül vagyok. és nagyon elegem van

kijött egy 149 ezer forintos gázszámla

az esküvő előtt egy hónappal

bármennyit dolgozhatok, a pénzem soha nem lesz elég annyira, hogy biztonságban érezzem magam végre?

nem nagy dolgokat szeretnék, csak hogy a csekkeket be tudjam fizetni és enni tudjak. minden másról lemondtam már

miért érdemlem ezt? miféle átok ül rajtam? miért kellett ilyen nyomorult országba születnem, ahol a realitás határán túli elképzelés, hogy az ember egy 49 négyzetméteres otthont és két gyereket eltartson normálisan?

MIÉRT???

arra vágyom, hogy átöleljen. bárcsak megtenné, megtehetné, meg akarná tenni, bár így lehetne! ölébe venne, és én a mellére hajtanám a fejem, a csendben hallgatnám a lélegzetét, langyosan, gyengéden simítaná a homlokomat. köré fonnám a karom, összehúzódzkodnék, kicsire, ne legyek rajta súly, csak mint párna, puha, pille, fájós-fázós szívének. és ölelnénk egymást mozdulatlanul. nem vágyom másra, semmire

nem számoltam ki, hány óra volt, amit dolgoztam összesen, de szerda este bementem éjszakai műszakba, azután csütörtök délelőtt kötöztem, éjjel megint műszak, péntek reggel újra kötözősnővér, és mondhatja bárki, hogy túlzásba viszem, de nem így van, hanem úgy, hogy pont jó ez a ritmus nekem!

ma, pénteken délután háromkor, amikor felöltöztem, már nem is értettem, hogy lehet, hogy akkor nekem el kell hagynom a kórházat, fura, de maradtam volna, még tovább, ha kell, semmi gondom nem lett volna azzal, hogy maradni és dolgozni kell. magam sem értettem.

valami olyasmi történt talán, mint futás közben, a hosszútávfutók ismerik az érzést nagyon is jól, áttörni a fájdalomfalat, átlépni a küszködésen, túllendülni a holtponton, és onnan az ember már bármennyit tudna futni, akkor már nem feladatnak érzi, erőpróbának, hanem szárnyalásnak, súlytalanul. megvan. az enyém.

az út, és a cél is, egyben, amiért teper az ember, - megvan, amikor a gát átszakad, és nem marad más, csak az öröm, meg a tudat, hogy nem lehetne jobb helyen. Este bejött az ünnep, Pészach van, ma volt az első széder, niszán tizennegyedik napja, telihold. a huszonnyolc napos holdhónapokkal számolni, élni sokkal könnyebb és logikusabb. minden hónap közepe a telihold. előtte telődik, utána fogy, és a következő hónap első napja az újhold.

nem nagyon akartam ünnepelni, jöttem volna haza, ha már a kórházból el kellett jönni, gyújtottam volna itthon gyertyát, felolvastam volna az egyiptomi kivonulást, ettünk volna finomat és hajcsi, de a közösség vezetője, akinek édesanyját és egész családját is nagyon kedvelem olyan kedvesen és gyengéden fejezte ki ragaszkodását a jelenlétemhez, hogy az elképesztő, a szeretetnek nem állhattam ellen.

magammal vittem a legnagyobb fiamat, azt, akire igazán büszke lehetek, és békésen üldögéltünk a száz másik emberrel a hosszú asztaloknál, akik közt voltak ismerősök, ismeretlenek, eszegettük a maceszgombóclevest, és a husit, énekelgettünk és hálát adtunk, hogy megússzuk a veszedelmeket, a dobogón kislányok táncoltak, a hangzavar ellenére békesség volt, mérhetetlen és nagy belső csend.

az ünnepek a zsidó közösségben számomra mindig a menyország képzetét keltik, és összetartásunkat talán ezért irigylik sokan, mert valóban így igaz. ünnepeinken eltűnnek a különbségek, mindenki egy, egy hosszú asztalnál, és csak a nyugalom van, megváltott, áldott csend, befelé, felfelé figyelés, Isten, a földrehúzott magasság, az ég, ami ölelkezik szerelmesen, fenntartások nélkül.

a keresztények akik nem jönnek közénk, sosem fogják megérteni ezt az állapotot. nem érthetik azt sem, hogy nekünk azért nincs szükségünk a karácsonyra, mert minden sábeszkor megéljük ugyanazt az örömet, hitet, szeretetet, békességet, amit ők, és nem csak egyszer, maximum kétszer egy évben. Ha az ember nem a másikat figyeli, vagy éppen hogy úgy figyeli a másikat, mintha saját magát figyelné, akkor van vele az Isten, és akkor vele van mindenképpen.

A megváltottság állapota az, amikor az ember egy mindenkivel, és sem alá, sem fölé nem rendeli magát senkinek, hanem csakis azzal van elfoglalva, hogy ezt a világot jobbá tegye, növelje benne a szeretetet, szebbé tegye a dolgokat, a környezetet, hogy annak önmaga és mások is örüljenek. no méricskélés, ítélkezés, fumigálás, basszus az élet túl rövid ehhez! örülni kell, hogy együtt vagyunk itt, nem versenyezni, dicsőséget hajkurászni, hanem csak megbecsülni a pillanatot - és ennyi.

az ember meg van váltva, jóllehet állapotát naponta frissíteni kell a fent leírtakban való önreflexióval, mert csak így képes tudatában lenni, és élni abban a megváltottságban, amit ajándékba kapott

Chag sameach! - Örömteli ünnepet mindenkinek!

"Igen, emlékszem, nagyon rosszul voltam. Maguk pedig fölém hajoltak és azt mondták nekem, hogy most megmentik az életemet..."

No, ha valamit nem mondtunk, hát az éppen ez volt. Ilyesmit egyébként sem mondunk soha, senkinek. Tehát biztos, hogy neki sem. Igazából nem is nagyon mondtunk neki semmit. Csak kérdezgettük a nevét, és hogy fáj-e valamije, meg hogy mit érez? Amire persze nem válaszolt, mert akkor épp nem tudott beszélni. Nyirkos volt a bőre, a testét hideg veríték borította, a háta alatt átázott a lepedő. Feje oldalra bicsaklott a párnán, mélyen lélegzett, sóhajtva, azután sokszor aprót, hallhatatlanul, a végtagjait nem tudta mozgatni, azok rongybaba-tónusban hevertek mellette, a szeme sötét, amikor kinyitotta, akkor is egy tó éjszakai tükréhez volt hasonló, kifejezéstelen, és nem reagált semmire. Vagy mégis. Mint aki nyelni akar. Valahányszor kérdezgettük, föléhajolva, olyankor ránk nézett, elnyílt az ajka, és nyelni próbált, szemhéja közben lassan lecsukódott. Vércukrot mértünk és vérnyomást. a cukorszint stix-szel mérhetetlen volt. Orvost hívtunk és bekötöttünk egy glükózt. pontosabban Mari kötötte be, szárnyassal, mert nekem tegnap éjjel nem ment a szúrás. Edit néninek nem voltak már vénái, nekem viszont volt lelkiismeret-furdalásom. A kettő pedig összefügg és együtthat, lebénít egy kissé. De nem mentegetem magam. A lényeg, hogy dünnyögve, dörmögve bementem hozzá az este folyamán többször is, mert csengetett, vizet kért, hát adtam neki inni, azután kérdezte, mikor fürdünk, és én kértem, ne türelmetlenkedjen, nemsokára jövök, hogy éjszakára rendbetegyem, na mindegy. Nem mentegetem magam. De bánhattam volna vele kedvesebben is... - erre gondoltam, miközben szúrni kellett volna, és akkor is, míg csepegett a glükóz. Fél palack tömény cukoroldat után még mindig nem volt semmi. Se kép, se hang. A doktor mondta, hogy legyen akkor infúzió is, négy ampulla nootropillal. Frankón elvágtam a kezem az ampullával, ujjpercnél, dőlt belőle a vér, az átlátszó leukoplaszt alig bírta. Bekötöttük az infúziót. Csorgott a vénába az értágító, negyedóránként mértük a cukorszintet, és éjfél előtt a néni végre magához tért. Fáradt volt, mint aki maratont futott, reszketett a hidegtől, amúgy is fázékony. Megetettem egy banánnal, hogy cukor a gyomrából is menjen a keringésbe, és hajnali kettőkor betakargattam, pihenhetett végre. A cukra addigra beállt 7.4-re, stabilan. Megúszta. Megúsztuk a mély vizet.

mert mély víz volt. Mert mi van, mi lett volna, ha fél tízkor nem megyek be hozzá mégsem? Vagy bemegyek, de csak ránézek, és elégedetten nyugtázom, hogy szépen alszik? Mi lett volna, ha nem őt hagyom utoljára, hogy megmosdassam, vagy ha úgy döntök, hogy csak másnap teszem tisztába, rendbe, hiszen úgyis katéteres, és békésen alszik végre, nem piszkálom?!

A cukorbetegség alattomos, bealtatja a beteget észrevétlenül, anélkül, hogy bármi jelt adna, ha Isten úgy akarja, nem emberen múlnak a körülmények, a véletlenek...

Igen, megmentettük az életét. Valami nagy-nagy segítséggel, és messze a tudáson túl, ami persze kellett hozzá mégis, mert a kettő -Isten és ember - egymás nélkül ebben a világban nem boldogul...

és a legszebb, hogy mindeközben, mialatt, vagy mielőtt fölébe hajoltunk, Edit nénit valaki egy mondatban tájékoztatta arról, ami történik. és az nem mi voltunk. Nem Mari, nem én, és nem is a doktor úr...

:)

és ilyenkor szeretek legjobban nővér lenni. Mert a kiszolgáltatottságban érezni az erőt,a kezet, ami terel, sodor, segít, vagy épp gátol, a jelenlétét annak, ami, Aki dönt, meghatároz, és azt, hogy sohasem, egyetlen percre sem vagyunk egyedül!

beteg voltam

és a dolgok még jobban összetöpörödtek. a közélet, a politika, a megélhetés úgy távolodtak, mint ahogy kilőve az űrbe hagyja maga mögött a rakéta a csillagrendszereket, - a hideg, üres térben az ember maga marad a fájdalommal és az egyetlen akarással: túlélni kéne még!

vasárnap éjszaka, műszak közben lettem rosszul, a fájdalom a gyomromban kezdődött, mint általában, még hajnal előtt, és fokozhatatlanságában levonult a kismedencémbe. ültem a wc-n és azon tűnődtem mekkora kegyelem kell ahhoz, hogy hányni tudjak végre, vagy alul távozzon belőlem, aminek mennie kell, ami belém fészkelte magát, vírus, vagy gyulladás, mindegy volt, a mibenléte is mindegy, és csak egyetlen imádság maradt: szabadíts meg Uram!

hajnalban és kora reggel elláttam a betegeimet, tisztába tettem, akit kellett, megfürdettem, és vártam a váltást, hogy hazamehessek végre, csak a kocsiban hánytam, a lágymányosi híd lábánál, egy benzinkút mellett, félreállva, otthon pedig ruhástól feküdtem az ágyba, mosdatlanul, összekuporodva a fájdalomtól, félálomban láttam, odakint tavasz: túlélni kéne!

este visszamentem dolgozni, még mindig nem voltam jól, de nem ettem, s így nem volt, ami szétfeszítsen, csak folyadékot ittam, tiszta ásványvizet, teát és gyümölcslevet, hogy a fertőzést, bármi is az, kimossam magamból.

másnap műszak után ultrahang, vérvétel, rögtön utána sebészet és nőgyógyászati konzílium sürgősséggel, valami van baloldalon, lent, 3X4 centis, árnyékszegény szolíd terime, az nagy, ugye? az nagy. túl nagy ahhoz, hogy ott legyen.

a sebész azt mondta nézzük meg, kukkantsunk bele, legyünk túl rajta laparoszkóppal, a sebészek mindig mindent azonnal látni akarnak, metszeni szeretnek, azért vannak, azért sebészek, - én nem szerettem volna.

a nőgyógyász azt mondta, szupercsúcs egészséges a méhem, a petefészkeim, és végre egy rendes magyar anya, aki négy gyereket hozott erre a világra, és hogy ő nem tudja mi ez, de vágni azonnal talán mégsem kellene.

felhívtam a főnökömet. Ő azt mondta, tegyem azt, amit tennem kell, ő velem van, így is, úgy is, mindenképpen, döntsek jól, gondoljam át. és pár pillanat csend után hozzátette, döntsek felelősséggel, okosan. egészségügyis fejjel

saját felelősségre hazamentem. papírt az üzemorvosom is aláíratott velem: saját felelősségemre dolgozom. főnővérem mosolygott, mondta, ő sem feküdt volna asztalra, de szíveskedjek azért nem meghalni. nevettem: nem tervezem.

két éjszaka, két nappal, maratoni műszak, - lenyomtam tisztességgel.

ma volt kontroll. a 3x4 centis solid terime ma nem igazolható, nem ábrázolódik, a vérkép szerint a gyulladás levonulóban, kérdezték, hogy lehet ez, szedtem valamit? elkezdtem valami terápiát? könyörgöm: két napja volt!

miféle terápia segíthetett volna ennyi idő alatt? imádkoztam. és szerettek. a kórház orvosai egyenként kérdezték meg, hogy vagyok, a laborosok kihajoltak az ajtón: tényleg nem engedted a műtétet? a kötözősök meg drukkoltak, hogy legyen kolléganőjük :)

szerettek mindannyian

és a betegeimre gondoltam, mi lesz Katival, Sándorklári nénivel, Benedekévával, a kisfőnővér jutott eszembe, Andrea, hogy megint át kellene a beosztást írnia, és a kolléganőimre, hogy Gizusnak, Marcsinak, Andinak, Anikónak hiányozni fogok

és Marcsi hívott, meg Gizus is, Andrea a munka hősének nevezett ki, Klári néni meg a lelkemre kötötte, nehogy megegyem a bundáskenyeret, ami vacsorára volt, mert biztos nem tenne jót, és Várkonyi dr. megsimogatta reggel a karomat

természetesen voltak, akik felelőtlennek neveztek, lehülyéztek, voltak, akik mondták, hogy a szememen látszik, hogy még mindig beteg vagyok, meg hogy gondolhatnék végre magamra is, ne a munka legyen az első, az nem olyan fontos

de valahogy ilyenkor nem ők azok, akik számítanak. még akkor sem, ha igazuk van, lehet, nem az ő hangjuk visszhangzik, hanem az arcok, a tekintetek, az érintések, a mosolyok, az együtt töltött idő, és az eljövendő. az a hangos.

*

a sebészeten a műtéti terv megbeszélése alatt még mindig ő járt az eszemben: szerettem volna hallani a hangját, mert mi van, ha utoljára hallhatom, és lehet, hogy utoljára...Felhívtam. Párizsban volt. visszaírt egy sms-t: holnap már otthon.

nem hívott, amikor ráírtam skype-on, hogy beteg vagyok, akkor sem hívott, csak akkor hívott, mikor hozzátettem, "még a műtét előtt is rád gondoltam" - csak akkor. Műtét? - kérdezte, és ebből tudtam, megint csak saját maga és a szenzáció fontos

azóta nem keresett. ennek is két napja. azt hiszem, jobb, ha nem hív, ha nem szeret, ne hívjon, akkor nekem sincs már mit mondanom.

este, tegnap, befelé a kórházba menet, a hősök terénél hatalmas csúcsforgalom volt. somfordáltam a széleken, igyekeztem bekunyerálni magam a belső sávba. egy nagy, sötétkék fordban, öltönyös, mandzsettás, széparcú középkorú férfi ült. először a kormányon tartott kezét láttam meg. az öltöny ujja alól vékony csíkban látszott ki az alatta levő világos ing. mellé kanyarodtam, rámosolyogtam. elnevette magát, megrázta a fejét, mint aki tudja, mint aki mindent tud, lassított, beengedett. nagyon markáns arcú, igazi férfi volt. erős, előzékeny, segítőkész.

tudom, meggyógyulok

tavasz 3.

milyen messze vannak és milyen nevetségesek már a tegnap problémái, amiken őrlődtem hónapokon, éveken át! messzire tűntek, semmivé foszlottak, és soha nem térnek vissza, hiszen megváltoztak és átalakultak, mint az árnyak, amelyekért, és amelyek ellenében, egyaránt küzdöttem...

megkaptam ezt a másodállást, a lehetőségét legalábbis, és ma volt az első betanuló-próbanapom. ahogy Mártival, a kezelős nővérrel jártam végig az emeletek folyosóit, húztuk az EKG-kat, akiknek kellett, és bementünk minden egyes szobába, lebontottuk a kötéseket, kitisztítottuk a sebeket, és újrakötöttük őket, katétereztünk, és gyógyítottuk a betegeket, valami megváltozott, átalakult bennem is:

rájöttem, mennyire szeretem hajnalonként Andi lépteit hallani, hangos köszönését, ahogy utánam jön valamelyik szobába, hogy megkeressen, :) maciszemű :) és rájöttem mennyire szeretem, ahogy az idős néni a tetőtérben, miközben a lábához hajolok, a hátamra támasztja a tenyerét, és megsimogat, és hogy Gizi zsörtölődése az életem egyik legszebb, legszeretetteltelibb része...

ráébredtem, semmi nem irodalom, ami nem élet. és hogy inkább élek, minthogy irodalmat játsszak hamisan, üresen, több jelentőséget tulajdonítva a saját szavaimnak, mint az élő embereknek, kifejezésmódokban élvezkedve, értelmetlen kéjelgésben szavakkal ölelkezve, olyan mondatok közt, amiket senki nem ért meg, vagy amelyek durvák, közönségesek, negatívak.

az élet nagyon egyszeri

szerelmemnek a vallásfilozófusnak is csak egyetlen kérdést kellene tudnia feltenni: - nagyon haragszol rám? - vagy: ugye, nem haragszol? - és minden egyetlen szempillantás alatt el lenne intézve.

mert az élet nagyon egyszerű

:)

tavasz 2.

a macska harmadszor esik le a nyomtatóról, ami a laptopom mögött van, lecsúszik róla, de nem adja fel, hogy ott legyen, mert neki ott kell lennie, ahol én vagyok, és velem szemmagasságban legalább, de ha lehet, akkor még magasabban, mert mindent látni akar, még álmában is... - különben is, ő az úrnő :)

bolond

a gondolataim oda-vissza kószálnak. nincs a percnek egy törtrésze sem, amikor ne gondolnék rá... - de nem hívom fel

tavasz

egészen pontosan tegnap előtt, tehát március 16-án elővettem a slagot, és idén először locsoltam :)

a föld nagy levegőt vett, lélegezni kezdett, a fák kinyújtózkodtak, a barna rögök alatt ébredő virágszárak felemelték a fejüket és másnap reggelre kibújtak a paplan alól. beleszédül az ember amilyen erővel feltápászkodik a természet. az nem egy fáradt, elcsigázott felemelkedés, hanem "hoppá és hahó!" meg "újra élek!" fíling, erős. mindennél erősebb. mégsincs benne semmi kapkodás, - méltóságteljes. se nem gyors, se nem lassú, vagy lomha, hanem mélyen elszánt, tántoríthatatlan.

a tavasz fittyet hány a sok hülye politikusra, a gazdasági válságra, nyomorra, és a köztük és benne tengődő embereknek oltári vígaszt nyújt: idén is lesz termés, bőség, a nap alatt megérnek a gyümölcsök, langyos eső hullik majd, és meleg szél borzolja a mezőt. tegnap és ma, ahogy végignéztem a kerten, az érkező gerléken, akik összekotorászni jöttek a tél alatt elszórt búzaszemeket, a poszméheken, akik billegve - bolyongva máris szirmokat kerestek, arra gondoltam, milyen szerencse, hogy vannak dolgok amelyek felett az ember nem gyakorolhat hatalmat úgy, hogy azokat korlátozza...

nincs miniszterelnök és nincs kormány, aki megtilthatná a rügyek fakadását, a virágbontást és hogy termést hozzon minden beoltott és magról fakadt gyümölcsfa :)

*

ma délelőtt mind a négy gyerekemmel együtt pakoltuk a lakást, a fiam nagynénjének a lakását, amit majd ki kell adnunk, hogy fedezni tudjuk a havi ellátását abban az idősek otthonában, ami mostantól méltó életteret biztosít számára élete végéig. a ruhákat, amiből volt egy jókora gardróbszekrényre való, bezsákoltuk, és apa elvitte a menhely alapítványnak. a könyveket bedobozoltuk, sorsukra várnak, nem válunk meg tőlük, csak az a kérdés, melyikünk falai közt melyik lel otthonra - még nem tudjuk. mint ahogy azt sem mindenről tudjuk, hogy a sok apró vacak dirib-darab tárgy közül melyiknek van értéke, és melyik "csak" emlék. kicsi kerámiakorsók, festett falitányérok, képek színházi előadások retro-plakátjai és fotói, olajfestmények, egy roma festő által ábrázolt Krisztus, egy hatalmas grafika Mózesről, ahogy a Tórát tartja és nippek és szobrok, menóra és feszület, kínai szoborpár, gyertyatartó, rajta buddhista vagy muszlim rózsafüzérre hasonlító gyöngysor - igazi szellemi mischung, vagy kavalkád, inkább úgy mondanám

jó volt a régi lakásban a régi dolgok közt a múlt emlékeit csomagolni, egyenként kézbe venni őket, és eltűnődni a tárgyak felett. figyeltem felnőtté lett gyermekeimet, a lányomat és három fiamat, ahogy szerteszét járkálnak és rácsodálkoznak a holmikra. eszembe jutott egy évekkel ezelőtti párbeszéd. egy neo-protestáns lelkész felesége oktatott ki akkor visszafogott mégis ideges hangon arról, hogy nem hallgathatok mindenféle előadást, nem mehetek ide és oda, egy helyen kell tanulnom, mert tanulni és szellemi táplálékot magamba venni, az olyan, mintha ennék... és ugye, ha az ember össze-vissza eszik csak hányni fog tőle... - már akkor sem értettem, mit akar ezzel mondani?! az élet szellemi dolgai már akkor is olyannak tűntek számomra, mintha egy svédasztal előtt álldogálnék: gazdag, bőséges és szépen terített asztal az, tele finomsággal - jóízűen falatoztam hát, voltak dolgok, amiknek nem lehetett ellenállni, nem is akartam, valóban volt, amikor émelyegtem, de akkor megpihentem és később folytattam tovább

mindenkinek joga van az emberiség teljes szellemi örökségét megismerni, megkóstolni, belőle szabadon válogatni - ma is ezt gondolom. a gyerekeimnek és magamnak, ebben a testbezárt létezésben semmi más szabadságot nem tudtam adni: ez az egyetlen gazdagságom... :)

a dolgok pedig letisztulnak, egészen a békességes csendig, míg érteni lehetségessé nem válik a szél suttogását, a föld és a fák lélegzetét - és akkor jó lesz! :)

március 15.

miközben a lengyel elvtársak tapsikoltak a vezér Vityának, és miközben néhány tucat mélymagyar ifjonc a Milla tüntetésére ment verekedni, én a gyerekemnek segítettem nagynénje lakását rámolászni, majd kórházba rohantam a tiszta hálóingekkel

nekem elegem van a punnyadt demonstrációkból, és a hazug királynak való csápolásból egyaránt, olyan mértékben lettem fásult és közönyös a magyar politikai élettől, hogy azt elmondani sem tudom

én itthon magamban azzal örvendeztem a magyar történelem dicsőséges pillanatain, hogy közben különféle stratégiákat dolgoztam ki, hogyan fogok életben maradni idén nyáron és tavasszal

lehet, hogy ez minden, amit ma egy magyar ember megtehet. itthon, életben maradni. tisztességesen. hiszen kiterítenek úgyis

szálldosás van, nem akárhogyan, a múltat magam mögött hagytam, kizárt dolog, hogy valaha még egyszer felhívjam, vagy őt akarjam

már nem is rugózom ezen. a főnököm másodállást ajánlott, amit elfogadtam, most már ezentúl nem 220 órát fogok a kórházban tölteni, hanem 280-at, :))) de ott legalább jó, ...ott a kórházban nagyon jó nekem!

ezen kívül:

egy fiatal nőt hozzásegítettem ahhoz, hogy felderítse és megértse az identitását, egy csomót sírtam, amikor megírta, hogy sikerült, hogy köszöni, meg minden

BOLDOG VAGYOK!

szülinap

jajjj, rituális számadás. a zember akkor is megteszi, ha nem akarja, végigfut benne, mint egy előre megtervezett program

mennyi gyönyörűség mennyi bántás és sérülés volt már - mindet köszönni kéne, már nem mindet tudom. az évek telnek, egyre gyengébb, vagy egyre erősebb vagyok, a határokat jobban tudom, az biztos. 7 ismerősömet töröltem a FB-on, ez a hét ember csak keserűséget szerzett nekem. Régebben nem tettem volna ilyet, soha nem töröltem senkit, mindig van egy újabb esély- gondoltam, - de ezzel a gondolattal is mindig visszaéltek- ez megkeményített engem. Talán így a jó. Ebben nem vagyok biztos, abban igen, hogy nem kell több fájdalom.

a dolgoknak fordulni kell. vagy úgy, hogy megváltoznak, vagy úgy, hogy meghalok. de már semmi nem maradhat úgy, ahogyan volt

ennyi a 45

Tudom én, hogy vidám lesz az öregkor. már ha kibírjuk addig persze. Jó okom van, hogy ezt gondoljam. több tapasztalat szolgál bizonyítékul erre.

Tegnap például megyek be a Nelli nénihez, aki egyébként Jávorné, ezért disznó módon úgy hívom őt, hogy az én jávorszarvasom. (de nem előtte persze, hanem csak magamban, csendesen és főként mert nagyon szeretem Rudolfot :)) szóval megyek be hozzá, és mert mindig őt hagyom utoljára, ezért csak este tíz körül érek oda. ül a székében, kikötve, Andiék kiültették, és ez jó, mert így sokkal jobban elfárad, azért is hagyom őt utoljára, mert alig alszik, a fél éjszakát ébren tölti, annál jobb, minél később mosdatom és fektetem le. szóval üldögél a székében és néz az ablak felé, mikor meglát, hangosan felsóhajt, de jó, hogy jöttél, el sem tudod képzelni mi volt itt, mennyit küszködtem, míg sikerült elejtenem azt a hatalmas tigrist, legalább hat méteres volt, szibériai. óriási állat, egyszercsak itt termett, felzabálta az oroszlánt és a medvét is, egyszerűen csak nekik ugrott és elkapta a végüket, harapta őket, rágta és megette. Téged nem bántott? - kérdezem csak a rend kedvéért, míg eloldozom és átemelem az ágyra. - nem, engem nem. miután bezabált, odajött hozzám, de én nem mozdultam, és akkor szépen arrébb sétált...-meséli. Hozom a lavórt, mosdatom, lefektetem, közben végig beszél, az állat, a tigris szépségét ecseteli és ígéri nekem, hogy megmutatja a képeket is, amiket készített róla, a bajkál tó mellett. Nem válaszolok, hallgatom, időnként belekérdezek a történetbe, ami egyre színesedik, előkerül egy férfi is, akitől a puskát kapta, és részletesen elmondja hogyan lőtte le. mármint a tigrist, miközben a pasi csak a háta mögött ült és nem csinált az égvilágon semmit... Meghallgatom, beadom az altatóját, lefekszik, végigalussza az éjszakát. ma hajnalban pedig azzal fogad, milyen jót játszottunk a tengerparton, és ugye milyen szép volt minden, még sosem járt ilyen gyönyörű helyen, és fura, hogy épp velem, de örül neki, hogy együtt voltunk ott.

én is örülök. és ha ilyen flashek várnak rám is, hát nem rettent az öregkor. sőt. egészen izgatott vagyok... :)